Miért nem lettem néptáncos


Negyedikes voltam, amikor Szmolenszky Gábor, néptánctanár bejött az osztályfőnöki óránkra. Két hét múlva már a Pitypang Néptáncegyüttes alapító tagja voltam. Egy évvel rá már büszkén énekeltük a széki dalokat és roptuk a kis falu táncait, teljes motívumkészletét magunkénak tudva. Azóta tanultam rimóci, dél-alföldi, somogyi, rábaközi és szatmári táncokat és dalokat a jelenkori Magyarország területéről és tanultam magyarpalatkai, györgyfalvi, kalotaszegi, széki, moldvai, gyimesi, küküllőmenti, vajdaszentiványi és magyarszentbenedeki táncokat és hagyományokat Erdélyből. Elvarázsolt, magával ragadt a magyarországi táncházmozgalom. Mentem a többiek után, tanultam én is nyakra főre az erdélyi táncokat. Mert Erdélybe kellett menni, mert csak ott van már meg a tiszta, magyar kultúra, amit megőrizni érdemes.




A magyarországi néptáncmozgalom egykorú az organikus építészet magyaros vonulatával. Megvan a saját Rudolf Steinere, Lechner Ödönje, Kós Károlya, Makovecz Imréje. Sorsuk és megitélésük egyformán alakult határon innen és túl az idők folyamán. Manapság a trendi magyar táncos erdélyi táncokat táncol. Mesterei a Táncművészeti Főiskolán végeztek, s nyaraikat, Erdélyben töltik, hogy autentikus módon ott lehessen tőlük különböző magyar táncokat tanulni. Kimegy az erdélyi faluba a táncos (mester és tanítvány), egyenes derékkal és nagy lelkesedéssel.  Mély áhítattal figyelik el az öreg hagyományőrzők mozdulatait, hogy lépéseiket beépítsék egyetemes, katedráról szerzett tudásukba. A mester értelmezi a helyi motívumokat, könnyen tanulható lépésekre bontja őket és saját fordításában átadja tanítványainak. Tánca az ősi hagyományok és az egyetemes mozdulatok tökéletes összhangja. Motívumkészletéből mozdulatait mintha alaposan megválogatná, de mégis ösztönösen, egymás után jönnek elő a helyi muzsikusok csalogató zenéjére. A mester szálfaegyenes tartása, egyetemen tanult elméleti tánctudása, határozott saját elképzelései a táncról, a helyi hagyományos mozdulatok és zenészek által alakított összkép nagyon erős. Ahogy a mester táncol követendő példa a táncházak sűrűjében , s a hagyományőrző bácsika léptei szinte elvesznek mögötte a tánctábor porában. A mester lépéseit utánozza minden lelkes magyar táncos. Tánca példamutató, mindenki számára szerethető, szervesen, jól illeszkedik szubkulturájába. 
Aztán a mester hazamegy és a táncot színpadra viszi. Egy ilyen előadáson, ha az ember lecsukja a szemét és csak hallgatja a táncot, újra az erdélyi kis faluban érzi magát. A lábak egyszerre dobognak a zenészek diktálta ritmusra és a tánccsoport színházat betöltő énekére. Az érzés ugyanolyan erős, amíg a néző ki nem nyitja a szemét és az egész hatás szét nem esik. A színházi fények és függönyök gyöngítik és egyszerre művi és öncélú, magamutogató produkcióvá alacsonyítják azt a magas szintű művészi alkotást, mozdulatsort, mely szerves környezetében igazán élő és példaértékű.
Így látom én a Makovecz Imre koncepciója alapján készült csíkszeredai Millenium templomot. Darvas-Kozma József, plébános részéről teljesen érthető volt, hogy a csíksomlyói megasztárt hívta meg a templom tervezésére. A Mester egyetemes tudása, határozott kiállása jó alap volt, hogy idegen földön “építészeti magyar magzatot” nevelhessen. A mester a helyi hagyományokat tiszteletben tartva látott munkához Bogos Ernő csíkszeredai, vándoriskolás építészt bízva meg a részletek kidolgozásával (hagyományőrző táncos). A társművészeti alkotások a szintén helyi Nagy Ödön, szobrász és Márton Árpád, festőművészek (helyi zenészek) munkái. Az épület koreográfiája  figyelembe veszi az egyetemes elvárásokat és formákat (diszpozíció, a liturgia szerinti téralakítás), s ugyanakkor jól érézkelhetően makoveczes, bár lépései visszafogottak, könnyen értelmezhető elemek (arkangyalok direkt ábrázolása, opeion, jurta forma), ugyanakkor tisztelettudó meghívottként a szólista szerep a helyi motívumokból építkezik (a tornyokon lévő keresztek helyben talált sírkövek felnagyított másai). Ha buszon, csukott szemmel visznek a bejáratig, a hatás teljes. Az összkép lenyűgöző. Az ember megigazítja a nadrágszíját, leveszi a kalapját és mostmár az oltár előtt meghajolva tisztelteg a Mester tehetsége előtt. 
A templomból kilépve azonban eszembe ötlik a Marosvásárhelyen minden évben megrendezésre kerülő Romafest. Egész Románia legjobb roma táncosai gyűlnek ott össze, hogy összemérjék a tánctudásukat. Tehetségük magával ragadó. A rendezvényt Tetsuo Masunaga elnökli. Helyszíne a marosvásárhelyi szabadtéri színház, ahol a színpad betonból, a nézőtér pedig a Wembley leselejtezett, műanyag székeiből készült. 
Ilyennek látom a Milleniumi templom környezetét, amely - mint a néptáncot a műfény és a bársony függöny - színpadi díszletté redukálja a Mester kiválló táncát. Hiányolom azt a környezetet, amellyel szervesen azonosulni tudna. 
Az a baj a magyar néptánccal, hogy nehezen tér észhez. Tovább kellene lépni. Lehetne táncolni betonon is, nem csak Erdélyben, de fejlődnie kell. Szeretem a várost, szeretem a betont. Ezért nem lettem néptáncos. Marad a Frenák Pál. Kevesen értik még, de egy Trafót már megtölt és jól mutat a betonon is.


Felhasznált szakirodalom.:
Felhasznált fotók.:

A fotókat Zsitva Tobor készítette.






Címkék: ,